az elengedhetetlen bejegyzés..

rólad. rólunk. ismét. Mert veled van, az hogy, rólunk. veled van az,hogy miketten a világ ellen.
a nagy kérdés,hogy vajon megint miért? hogy miért most?
aztán amikor elengedtem már,ezeket a sok miérteket, beláttam. segítenem kell,hogy tisztán láss. mert,amikor velem vagy, már a jelenlétem is,segít legyőzni. a kötődést. vicces.. mert én hozzád kötődöm, te pedig egy tárgyhoz. kivéve ha velem vagy. sokat gondolkodtam,hogy miért mondhattad azt nekem,hogy félsz tőlem. aztán rájöttem. a tükör miatt. mert ha a szemembe nézel, magadat látod, a jó énedet, amit ki lehet hozni az életből, ami előre vihet. Aztán bekattan valami, elenged ez a láthatatlan fonál, és a rossz belopózik az életedbe. mocsok módon, láthatatlanul körbefonja hálóit a gondolataid körül, és már is meg van a baj. aztán.. amikor ismét meghallod a hangom, visszatérsz a földre. de megijedsz. mert maradt a fejedben valami. kisebb eltépett szálak maradványai. küszködsz. mert nem akarod, elengedni sem a jót. sem a rosszat. ez valami olyasfajta érzés lehet,amikor megkérdezik,hogy melyik kezedet vágják le. nem tudsz rá választ adni, mert mindkettőre szükséged van. mert néha ezt használod.. néha azt..
erő. az élet a talpamtól a fejem búbjáig egy olyan kozmikus energiával árasztott el,ami taszítja a rosszat. ami beengedi a küzdelmeket, azért,hogy nyerhess. de a felesleges rosszat nem engedi be. mert felesleges köröket lefutni. felesleges ugyanabba a bilibe a visszacsúszni állandóan, mikor már régen ismered a wc fogalmát.  szeretlek. nem tudom elmondani szebben, vagy esetleg még angolul, de azt nem tartom szebbnek. összeköt minket valami, én látom. a kérdés az,hogy te hiszel e benne?
hiszel-e magadban, és hiszel-e bennem?
tanítunk. te is nekem, és is neked. előtted nem tudtam dolgokat.. nem ismertem érzéseket, nem éreztem ilyeneket. nincs lehetetlen, felfogtam. minden pillanatban elkövethetünk hibákat, de a sorsunkat nem mi írjuk. nem mi akarjuk azt a fájdalmat, ami mindennap a mellkasunkban van,amikor egymásra gondolunk, de nem emeljük fel a telefont, mert félünk saját magunktól. félünk mindentől,ami erősebb az embernél. egyetlen egy ilyen dolog van... a szemmel nem látható dolgok. a kézzel meg nem fogható érzések. nem akarom, ezt elengedni. mert akárhányszor is nyomtuk egymásra a telefont, és akárhányszor is kergettük sírásba a másikat, még mindig ki tudunk hozni ebből valamit. még mindig van mit egymástól tanulnunk.
a kérdés,hogy ezen az úton megfogod-e újra a kezem, hogy akarsz-e velem jönni? hogy akarsz-e látni sötétben? hogy akarsz e nyugodt maradni a viharban. ha igen, láss túl a ködön, nézz tükörbe órákig, és kérdezed meg,hogy mit akarsz a jövőtől. mert,ameddig én minden reggel,ahogy felkelek, és téged látlak, úgy kell látnod neked engem is..
a szerelem egy körforgás, és a vége akkor van,amikor már nem tanítunk egymásnak. amikor már nincsenek új leckék..
de én minden nap úgy kelek fel,hogy tudom,hogy újabb nap, újabb tanulási lehetőség.
a végszó legyen ismét az,hogy szeretlek.

Megjegyzések